Babát varrni nagyon jó.

Nagy szavak jönnek, de aki már készített, vagy kapott Waldorf-babát, az talán érti, hogy ezek a babák élnek. Babát varrni olyan, mint teremteni egy kicsit. Egy adag gyapjúból, valamennyi anyagból és egy kevés színes cérnából fokozatosan készülnek a részek, és összevarrva aztán hirtelen "több lesz, mint a részek összege". Ezeknek a babáknak karakterük, baba-lelkük van, mindegyik másként néz vissza rám, mintha rajtam keresztül valami varázslatos történt volna velük. Nem egyszer mondta egy kisgyermek anyukája, akinek babát varrtam, hogy "pont rá hasonlít". Azt hiszitek ez szándékos?! Akármennyire is hízelgő, meg boldoggá tesz, sajnos az érdem nem az enyém: azok a babák "így sikerültek".

Legalább harminc különböző babát varrtam már. És hiába a tökéletesített szabásminta, a rutin, minden egyes babánál izgulok, mindet nehéz megcsinálni, mert nem lehet "gyorsan összedobni". És persze minden típusnál megvan a nem-szeretem munkafázis, amin olyan jó lenne túllenni, mert olyan nehéz. A pálmát a 20 centis öltöztethető baba végtagjainak a tömése viszi. Órákat el tudok pepecselni azzal, hogy a két láb elég kemény legyen, és egyformán kemény ám!, de nehogy narancsbőrös, mert hogy néz az ki.
De miért is nehéz? Mert úgy érzem, hogy olyan könnyű elrontani. Mert bár egy kézzel készült baba soha nem "tökéletes", az ebbe a körbe bele nem illő tökéletlenség azonban már "megengedhetetlen". Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy egy baba csak akkor lesz kívülről is tökéletes, ha belül is rendben van. Azaz a nem látszó részeket is szépre kell varrni, különben nem működik a varázslat. Egy egyszerűbb fajta babát is képes vagyok újratömni, szétszedni, újravarrni, szemét-száját kibontani, hogy olyan legyen, amivel elégedett vagyok. (Aztán úgysem vagyok az, mert észreveszem azt az icipici tökéletlenséget, ami nélkül még nem sikerült alkotnom. Juj, a szája picit jobbra áll?! Itt sűrűbb a haja?! Van egy pici ránc a nyakánál?! Juj, ugye nem hosszabb az egyik keze?! Theo persze lehurrog,- de ő nem objektív, mint tudjuk...)

És akkor bejön valamelyik beszélni tudó gyerekem a konyhába (vagy nappaliba, ahol éppen vagyok) és akaratlanul kibukik belőle, hogy "Jaj, de szép!" Esetleg már nyúl is érte és szorítja magához,- a fiúk is...